A szilvásváradi vashámor és vasgyár működése (részlet)

E község határában legelőször Fazola Henrik gondolt vashámor létesítésére még a bükki vasérckutatásai során, ezért 1769. november 4-én hámorok építésére kért engedélyt Szilvásvárad, Dédes, Tapolcsány és Bánfalva határában. Végül is gróf Keglevich Ádám földbirtokos a hadikonjunktúra idején, 1792-ben felépíttette Szilvásváradon a vashámort. A nyersvas előállítására kezdetben nem volt vasolvasztója, ezért Gömör megyéből, a betléri vasolvasztóból szerezte be, és szekereken szállíttatta a nyersvasat a hámorba. Az akkori elnevezés szerint ruda- vagy lúdvasat vásárolt, s kezdetben ezt dolgozták fel a szilvási hámorban. A Tótfalusi-völgyben letelepített felvidéki (többségükben szlovák) munkások a nyersvasból finomítás után különböző szerszámokat állítottak elő. Míg a Gömör megyei vasolvasztók munkásai általában kész vasáruban kapták a munkabérüket, s ezeket a vaseszközöket, főként mezőgazdasági szerszámokat (ásó, kapa stb.) a téli üzemszünet idején az Alföldön saját maguk értékesítették, addig Keglevich gróf a munkásait készpénzzel fizette.
A vashámor a napjainkban Szalajka-völgynek nevezett területen létesült, amit 1785-ben, az első katonai felméréskor Nagyvölgyként ismertek. Ezt a völgyet éppen a vasfeldolgozó üzemről Hámor- Gyár- és Vasgyár-völgynek is hívták.

Később Keglevich Ádám, hogy az üzemet rentábilissá tegye, tervbe vette egy vasolvasztó, régies nevén massa felállítását. Ezért a tulajdonos, hogy a vasolvasztást megindíthassa, Koncz János egri lakost bízta meg a szükséges vasérc felkutatásával. 1801-1803 között Koncz több vasérclelőhelyet talált Bélapátfalva, Szarvaskő és Szilvásvárad határában. Az Ágazat-hegyen, valamint az apátfalvi határban, az ún. Kelemen széke oldalán nyitott Mária-bánya, s a Gilitka-völgyben feltárt Szent Anna-bányák vasérckészletére alapozva, Keglevich gróf 1802-ben felállíttatott egy vasolvasztót. Természetesen Keglevichék nem minden tapasztalat nélkül vágtak bele a vasipar létesítésébe Szilvásváradon. A családnak korábban volt már a Felvidéken, Lucskán, Gömör megyében, valamint a kishonti Bodokán egy-egy kétkemencés hámora.

A történeti irodalomban ettől kezdve többen használják a szilvásváradi vasgyár fogalmát. Azonban az üzem korabeli technikai színvonala kizárja azt, hogy modern értelemben vett vasgyárról beszélhessünk. A vasolvasztó vízierő felhasználásán alapult, az olvasztáshoz szükséges magas hőmérsékletet fújtatók segítségével érték el, s mint Magyarországon a XIX. század első felében, mindenütt nagy mennyiségű, helyben égetett faszenet használtak fel. A vasipar ilyen irányú igényére jellemző adat, hogy 100 kg kovácsoltvas előállításához 450-500 kg faszénre volt szükség.

1819-ben a szilvási olvasztókemencében a vízhiány miatt legfeljebb évi 300 mázsa vasat termeltek. Ezen kívül még további nyersvasat vásároltak Dobsináról, annak ellenére, hogy a környéken bányászott vasércet is feldolgozták. 1802-től a szilvási üzemben öntvényeket és kovácsoltvas-árukat gyártottak. 1820-ban a számadások tanúsága szerint rendszeresen szállítottak Szilváson ké- szült vasárukat az Orczy uradalom számára.

1837-ben a Kémlő című újságban írták a szilvásváradi vashámorról: „Azon erőművek melyeket M[éltóságos] Buzini Gróf Keg- levich Úr a magyar színház számára ajánlott és készíttetett ide Pestre már megérkezvén, a hozzáértő mesteremberek ítélése sze- rént ezen vasöntvény oly tiszta anyagból van, milyennél különbet akármely európai hámortól sem lehet várni s kívánni: s mi még érdeme nevezett vasgyárnak az, hogy mind fúrni mind vágni igen al- kalmas és könnyű.” 1837-ben azt írta róla Fényes Elek, hogy „van itt igen becses portékát készítő vashámor, hol különféle vasmívek is öntetnek.” 1841 tavaszán Köth József, a szilvási vashámor bérlője szerződést kötött az Egri Papneveldével, hogy megveszi az apátfalvai határban 50 kh területen az erdők fáját. A szerződés szerint egy kh-on 80 öl (kb. 273 m3) fa van, vagyis a teljes területen 4000 erdei öl fa (13640 m3), amelyért 4000 frt-ot fizet három részletben Az első részletet a szerződéskötéskor, a másodikat 1841. április 24-én, és végül 1841. július 1-jén fizeti az utolsó harmadot. A fát a szerződés szerint 1841 telén kivágják, majd a helyben felállított szénégető boksákban a bérlő emberei faszénné égetik a teljes nyersfa- mennyiséget. 1847-ben Fényes Elek a helység „híres öntött vasá”-ról tudósít.

A szilvásváradi vasolvasztó és hámor megszűnése nem egyidő- ben történt. Kerpely Antal szerint az itteni olvasztót, amely igen gyenge minőségű bélapátfalvi és upponyi vasércekből termelt nyersvasat, már 1848 körül leállították. A frissítőműnek nevezett hámor Kerpely idejében (1872) még üzemelt. Franz Raffelsperger lexikona is 1848-ban már csak a vashámor létezéséről tudósít.
1851-ben a szilvási Hámor-völgyben gyárépület és 40 munkás- ház állt, továbbá a fújtató és a vasverő pörölyök mozgatásához szük- séges vízierő folyamatos biztosítása céljából egy gátakkal elre- kesztett kis- és egy nagy víztározó tó, melyekben sok pisztráng él. „A vashámor készít évenként 40.000 (bécsi) mázsa (22.400 q) kovácsoltvasat, és 8000 (bécsi) mázsa (4480 q) öntvényeket. Kemény vascsövének egy részét Gömörből hozatja, van ezen kívül a szil- vási határban 4, a nekézsenyiben 1, az apátfalviban szintén 1 vaskőbányája. Faszenet helyben égettet.”

Fényes Elek 1851-ben egy- aránt működőnek említi a vasolvasztót és a hámort. Tudjuk, hogy az ő adatai az 1840-es évek második felére érvényesek, viszont könyve a forradalom és szabadságharc miatt később láthatott napvilágot, ezért nem tartjuk tévedésnek. Egyszerűen az történt, hogy mire a könyve megjelenhetett, adatainak egy része elavult. 1864-ben Pesthy Frigyes helynévgyűjtése a frissítőmű létezéséről tudósít.

A szilvási vasüzem berendezése, gyártási technológiája az 1870-es évek elejére már elavult, s egyre inkább ráfizetésessé vált, ezért beszüntette működését, és lebontották. Kerpely Antal szerint a vashámor megszűnését a korszerűtlen vezetés és a kohászati technológia fejlesztésének elhanyagolása okozta. A szilvási hámor megszűnése az 1873-1874-es évekre tehető. Ezt valószínűsíti az is, hogy az 1864-ben létesült közeli Borsodnádasdi Lemezgyár munkásai között először 1874-ben találkozhatunk olyan, Szilváson lakó munkás nevével, aki korábban a szilvási hámorban dolgozott. Véleményem szerint az 1873-as gazdasági válság évében, talán a krízis közvetlen hatására véglegesen felszámolták a szilvási vas- hámort, s egykori alkalmazottai a környék − Ózd és Borsodnádasd − vasipari üzemeiben helyezkedtek el. A XX. század elején a helybeli lakosok úgy emlékeztek, hogy a bezárt üzemből a leszerelt gépeket, berendezéseket az ózdi vasgyárba szállították. A szilvásváradi vasipar fokozatos felszámolásának döntő okai a borsodi iparvidéken bekövetkezett változások voltak. 1846-ban Ózdon vasgyár létesült, 1864-ben felállították a Borsodnádasdi Lemezgyárat, Diósgyőrben 1870-ben felépítették a nagyolvasztót, 1871-ben üzembe helyezték a hengerművet. A diósgyőri vasgyártás felfutását az 1873-as gazdasági válság ugyan megakasztotta, de megtörni nem tudta, mert 1879-ben termelésbe állították a martinacél-gyártó üzemet.

Az 1867-es kiegyezés utáni hazai iparfejlődés eredményeként az ipartelepítés területileg átrendeződött. A Bükk-hegység szűk völgyeiből és kismedencéiből a vasipar és az üvegipar áttelepült a Sajó völgyébe, amely ennek eredményeként az egyik legnagyobb ha- zai iparvidékké fejlődött a XIX-XX. században. Az energiát már nem az erdők fája, hanem a kőszén szolgáltatta. A szilvási vashámor és vasolvasztó egykori termékeiből három olyan tárgyat ismerünk, amelyek ma is láthatóak. Itt készült az egri főszékesegyház előtt álló, Szent Pál apostolt ábrázoló szobor- alak kezében lévő kard, amelyen jól kivehető a gyártási helyre utaló „SZILVÁS” felirat. Szilvásváradon készült a Szalajka-völgyi Erdészeti Múzeum kiállításán látható öntöttvas tábla, amelynek felirata

„Tilalmas a halászat ebatta. 11. MAI. 1834. CNK.”

A feliratból kiderül, hogy a táblát 1834. május 11-én öntette gróf Keglevich Miklós, mivel a helybeliek a vashámornál levő tavakban szívesen horgásztak, amit a gróf rossznéven vett. Végül a hámor termékei közé tartoznak a Szilvásvárad község 1840-ben felépített református templomának homlokzatát díszítő felirat öntöttvas betűi:

„SZÉGYENÖLJETEK MEG A FARAGOTT KÉPEKNEK MINDEN SZOLGÁI. XCVII: SOLTÁR. 7. VERS. 1840.”

Szilvásvárad életében a XVIII-XIX. századi különböző ipari kezdeményezéseknek (hamuzsírfőzés, üveggyártás, keménycserép-, papírgyártás), de különösen a vasiparnak döntő szerepe volt. Ezzel összefüggően a település népessége 1875-1850 között 254,1 %-al ugrásszerűen megnőtt. A vasipar megszűnésével, 1870 után a lakosság száma évtizedeken át folyamatosan csökkent. 1869-ben 1303 főt írtak össze, s ezt a népességet a község csak 51 év múlva, az 1920-as népszámlálás évében lépte túl, amikor 1315 lakosa volt a falunak. A szilvási vasolvasztó helye az újkori vassalakmaradványok alapján is lokalizálható a község határában, a Szikla-forrás alatt lévő erdészház és az ún. Kis-tó környékén. A vashámorhoz tartozó hajdani épületek közül egy ma is áll a Szalajka-völgyben, amely jelenleg az erdészeti kiállításnak ad otthont.

Forrás: DR. CSIFFÁRY GERGELY: A szilvásváradi vasipar